elmúlt száz évet, hogy abban mindenki
megtalálja a helyét, függetlenül attól,
milyen ideológiai, társadalmi, kulturális
környezetből származik. És a közönség-
visszhangok szerint ez sikerült.
Hogyan merült fel a gondolat, hogy
megannyi riportkönyv után regényt írjon?
Három évvel ezelőtt csináltam egy
dokumentumflmet, amely Horthy Miklós
menyéről és unokájáról, Istvánról szólt.
Nagyon tanulságos volt számomra a flm
közönségfogadtatása. Én ugye olyan
közegben nőttem fel, ahol a Horthy név
nem csengett túl jól, kihívásnak éreztem a
feladatot, érdekelt, mennyire vagyok képes
leszámolni az előítéleteimmel, és korrekt
történelemszemléletet közvetíteni. Miután
rendkívül jókat beszélgettünk Istvánnal,
azt mondta, én vagyok az első ember,
akivel a magyar történelemről más
megközelítésben tudott beszélni, és ha
akad ember, aki képes lenne úgy regényt
írni, hogy különböző szempontokat vesz
fgyelembe, nemcsak a saját „rinyáját”
nyomja, az én vagyok. Ez is komoly lökés
volt.
Ez volt az első írói próbálkozása? Nem
is voltak korai zsengék?
Dehogynem. Igazából kamaszkorom óta
regényíró szerettem volna lenni, az
újságírás csak egy negyvenéves mellék-
vágány. Többször nekiduráltam magam,
beszereztem a szükséges kellékeket a
viharver t írógéptől az apám zakóján át a
pipáig, aztán csapnivaló novellákat
ír tam. Örkényes, hrabalos, cor tázaros
irományok születtek, amelyek aztán
mind a szemétkosárban végezték. De a
tör ténetek azér t folyamatosan gyűltek
bennem, és tudtam, hogy ha egyszer
nekiveselkedem az írásnak, akkor abban
rengeteg sztori lesz, mer t csak a
sztorikat meg a vicceket tudom megje-
gyezni. De semmiképp nem a saját
családregényemet akar tam megírni,
mer t engem egy több szempontú, ha
úgy tetszik, valamiféle közös nemzeti
narratíva kísérlete érdekelt.
Milyen irodalmi előképei voltak?
Az egyik pozitív kritika, amely egyébként
a Magyar Hírlapban jelent meg – és ez
számomra azért elismerés, mert azt jelzi,
hogy sikerült áttörnöm azt a kétpólusúvá
merevedett világot, ami ellen a könyv is
született –, azt írja, hogy nincs hazai
előképem, és Malamudot említi, aki
nekem sosem jutott volna az eszembe.
Amúgy meg több is van: leginkább a
dél- és észak-amerikai írók, García
Márquez, Cortázar, Borges, Vargas Llosa,
Steinbeck, Hemingway, J.D. Salinger,
ezek mind kamaszkoromból származó
irodalmi élmények. Az is összeköt az
amerikaiakkal, hogy nekik is mindig
fontos volt a közönség. Ez a szemléletem
egyébként ahhoz a negyven évhez is
kapcsolódik, amelyet a televízióban
töltöttem. Ott mindig az ember szeme
előtt lebeg, hogy ha unalmas, kikapcsol-
ják a készüléket. Fontos számomra, hogy
megszólítsam az embereket, hogy
érdekelje őket az, amit megmutatok
vagy leírok. És hálistennek a Tövispuszta
közönségfogadtatása vetekszik a sikeres
tévéműsoraiméval.
Hogyan került kapcsolatba a kiadójával,
az Ulpius-házzal? Nem gondolt arra,
hogy inkább egy, a magasirodalmi
22 könyves magazin