Basic HTML Version
falom a könyveket, főleg a Pinochet
hatalomra jutásának korszakáról és az
erőszakról, amely eluralta az országot.
Szinte mániákusan olvastam, éjjelente
felriadva azokat a horrorisztikus képeket
láttam magam előtt, amelyekről olvastam,
vagy a dokumentumfilmekben láttam.
Később, az első utazásom alkalmával
értettem meg, hogy ez az ország a világ
végén milyen borzalmakat élt át. Megérin-
tett ez az óriási kiszolgáltatottság, hogy
valami rossz történhet a gyerekeddel. Mert
az első gyermekem születésénél értettem
meg: innentől a boldogságom visszafordít-
hatatlanul és véglegesen tőle, az ő
biztonságától, épségétől függ. Később
lehetőségem nyílt rá, hogy elutazzak
Chilébe, mert felkérést kaptam, hogy
legyek egy irodalmi verseny egyik zsűritag-
ja. Így Chile minden addiginál valóságosab-
bá vált számomra, ez pedig sok mindent
megváltoztatott. Gondolkodtam egy
regényen a korszakról és Chiléről, de végül
minden olvasmányélményemet és
gondolatomat elnyelte a sötét tinta, ebből
a tintából született Daniel Varsky szelle-
me, általa követhetjük végig ezeket az
eseményeket és kérdéseket a Nagy
Palotában.
A Nagy Palotában komolyan foglalkozik a
fikció és a valóság kérdésével. A regény
egyik főhősnője, Nadia Henry Jamest
idézve áll ki az írói képzelet szabadsága
mellett, és visszautasítja írásai minden
életrajzi olvasatát. Majd arról ír, hogyan is
fikcionalizálja a valóságot.
Úgy gondolom, minden író maga alakítja
ki az egyensúlyt írásaiban a fikció és a
valóság között. Vannak, akik úgy érzik, az
írásaiknak több közük van az életükhöz, és
vannak olyanok, mint én, akiknél a
szöveget sokkal inkább a képzeleterő fűti,
saját tapasztalatokkal persze, de sohasem
önmaguk az írás szereplői. Mindig úgy
gondolok az írásra, mint egy lehetőségre,
hogy kiterjesszem, megsokszorozzam az
életemet. Frusztráló számomra a gondo-
lat, hogy egy életünk van, amelyben
döntéseket hozunk, majd együtt kell
élnünk a következményeikkel. A következ-
mények pedig olyanok, mint a dominó, ha
beindul egy folyamat, sorra dől minden
egymás után... Íróként megvan rá a lehető-
séged az összes megírt élettel, hogy akár
egy idős úr legyél, vagy valaki, aki hasonlít
rád, de egészen más döntéseket hozott.
Nadia ilyen: jóval idősebb, mint én, de
hasonlítunk egymásra, ő is író, de ő azt
választotta, hogy mindent feláldoz az írás
érdekében, nincsenek gyermekei, nincs
családja. Számomra ez az írói lét egyik
nagy lehetősége: el tudsz menekülni a
visszavonhatatlan elől. Ezzel is tapasztala-
tokat szerzel, többé válhatsz. De ez
ugyanígy működik az olvasóknál is, nem
hiszem, hogy ebben a tekintetben nagy
különbség lenne, kivéve, hogy az író talán
jobban irányíthatja ezt a kiterjesztett
életet, mint az olvasó. És persze érzem,
hogy az életem és a tapasztalataim
megjelennek a szövegeimben, de nem
akarom, hogy ez behatárolja az írást. Ezek
a kapcsok a valósággal lehetnek apró
részletek is, amelyekre már nem is
emlékszem, hol láttam, de lehet egy
kapcsolati modell is apa és fia között, vagy
az író származása. Ezekre szükség van
ahhoz, hogy hiteles lehess.
Több interjúban hangsúlyozta, hogy a
szövegei struktúrája a szavakból és a
narratívából növi ki magát. A szövegépí-
tése, ahogyan a történet kibontakozik a
különböző mozaikokból, mégis nagyon
tudatosnak tűnik.
Ez egy tudatos folyamat, remélem is,
hogy annak tűnik, mert nagyon sokat
gondolkozom írás közben. De a tudatosság
nem jelent előre eltervezettséget. Tudatos
válaszokat jelent, és rengeteg gondolko-
dást, miközben haladok a munkával.
Ilyennek képzelem a zeneszerző munkáját:
az egyik hangjegy válaszol az azt megelő-
zőre, harmóniát kell teremtened belőlük,
ritmust, motívumokat, ezt nem lehet az
utolsó hangjeggyel kezdeni. A szerelem
története és a Nagy Palota egésze — az
elejét leszámítva – abban a sorrendben
született, ahogyan most olvasható.
Minden történésnek van visszhangja, van,
hogy olyasmi történik, ami miatt el kell
vetnem egy történetszálat, és más úton
vinni tovább a történetet; ez egy nagyon
intuitív folyamat, de ugyanakkor rendkívüli
figyelmet is igényel. Nem írok gyorsan.
Leírok valamit, majd visszatérek, kicsi és
kardinális változtatásokat viszek véghez.
De az írás folyamata számomra mindig a
felfedezésről kell, hogy szóljon, a folyama-
tos meglepetésekről, revelációkról,
egyébként nem lenne értelme írni. Nem
akarnék egyszerűen visszaidézni, újrame-
sélni valamit, amit már tudok, ez a
munkamódszer nem a sajátom. De ez
másoknál máshogy működhet.
1974-ben született
New Yorkban.
Költőként, majd
regényíróként lett
ismert. Anyai
nagyapja révén
magyar felmenők-
kel is rendelkezik.
Első regénye
2001-ben jelent
meg
Betéved az
ember egy
szobába
címmel.
A szerelem és a
világhír együtt
érkezett Krauss
életébe szintén író
férjével, Jonathan
Safran Foe-val. A
pár 2004-ben
házasodott össze,
Krauss és Foe
pedig szinte
egyszerre, egy
hónap eltéréssel
jelentették meg
második regényü-
ket, amely
mindkettejük
számára meghoz-
ta a sikert.
A
szerelem történe-
té
t az írónő
férjének, míg a
Rém hangosan és
irtó közel
t Foe
feleségének
ajánlotta. A két,
sok szempontból
párhuzamos
regény Nicole
Krausst és férjét
egy csapásra New
York legmenőbb
irodalmi
celebpárjává tette,
többen viszont
azzal támadták
őket, hogy a
könyvek „rém
hasonlóan és irtó
gyanúsak”, és
feltették a kérdést,
hogy mennyi írói
együttműködés
nevezhető túl
soknak a külön-
külön is zseniális
írópártól. A két
regény megfilme-
sítési jogaira
gyorsan lecsapott
a Warner Bros,
idén januárban
jelent meg a
mozikban a
Rém
hangosan és irtó
közel
filmadaptá-
ciója Stephen
Daldry
(Billy
Elliott, Az órák, A
felolvasó)
Tom
Hanks és Sandra
Bullock főszerep-
lésével,
A szerelem
történeté
t pedig
Alfonso Cuarón
(Harry Potter és az
azkabani fogoly,
Párizs, szeretlek,
Biutiful)
rendezi
majd. A vega,
zsidó, nerd
házaspárnak két
fia született,
Brooklynban
élnek, és lábaik
előtt hever a világ.
Nicole Krauss
Nem írok
gyorsan. Leírok
valamit, majd
visszatérek, kicsi
és kardinális
változtatásokat
viszek véghez.
28 könyves magazin