VilláminterjúKarinthy
Frigyessel
Hol ír ön? Legritkábbana dolgozószo-
bámban. Kávéházban, sakk-körben,
taxiban,menet közben jegyezgetek,
színházi páholymélyén, vagy felszala-
dok a szerkesztőségbe, ahol rámcsukják
az egyik szoba ajtaját.
Hogyanképzeljük el a jó írót? A jó író
olyan,mint amagnetizőr: amíg a
hatása alatt tartja az olvasót, azt
hitetheti el vele, amit akar.
Ön szerintmire szolgál egy szerzői
est? A szerzői est arra való, hogy azon
ürügy alatt, hogy a közönség látja az
írót, az író láthassa a közönséget.
Mit gondol, szereti önt a közönség?
Szeretema közönséget, a közönség-
benpedig vanannyi hiúság, hogy ezt
méltányolja bennem.
Meglepné, haNobel-díjjal tüntetnék
ki? Énnemaz irodalmi díjra pályázom,
hanema békedíjra. Perszemint igazi
pacifsta, nemforszírozoma dolgot.
Csak veszekedés lenne belőle.
Mit gondoltak Karinthyról?
Kosztolányi Dezső: Én, aki ekkor
már olvastam párszor szikrázó
szatíráit, idősebbnek képzeltem őt,
egészen aggastyánnak, ami ebben a
koromban legalább harmincéves.
Nem tudom, miért támadt ez a
gondolatom, talán azért, mert
Frigyesnek hívták, és több Frigyesen
szakállt láttam. Ő azonban gyűlölte a
szakállt és minden nagyképűséget,
és épp ezen az alapon barátkoztunk.
Tóth Árpád: A New Yorkban találkoz-
tam vele először. Nagyon sovány,
rosszul öltözött fú volt a Karinthy.
Emlékszem, azzal főzött meg engem,
hogy minden versemet ismeri, és
hogy azok milyen nagyszerűek.
Ebben az időben pedig még nemigen
kerültek nyilvánosságra a verseim, s
így Karinthyban üdvözölhettem az
egyetlen olvasómat.
Szép Ernő: Kérem szépen, én nem
emlékszem Karinthy úrral való első
találkozásomra. Különben én azt
hiszem, hogy vele mindjárt másod-
szor találkoztam.
Heltai Jenő: Nagyszerűen emlék-
szem. Hisz találkozásunk első
pillanatában öt koronát kért tőlem
kölcsön, és még a mai napig sem
adta meg. Hát lehet ezt elfelejteni?
Karinthy első találko-
zásai
Jókai Mór: Az első író, aki
szót intézett hozzám, Jókai
Mór volt. Tizennégy éves
voltam, valaki elvitt a Petőf
Társaság ülésére, amin ő
elnökölt. (…) Egyszerre csak
valahogy szembekerültünk a
korlát mellett. Én elvörösöd-
tem, és halkan, mintegy
köszönésképpen, inkább
suttogva azt mondtam: „éljen
Jókai…” – valószínűleg azt
gondoltam, hogy nagy írónk-
nak így kell köszönni. Ő – ez
volt mozdulata – keresztbefek-
tette mellén a karját, meghajolt,
mosolygott, „köszönöm, fam”,
ezt mondta, aztán megsimogat-
ta a fejem.
Molnár Ferenc: Az előszobában vártam rá, meg is jött, de többször elment
mellettem, míg meg mertem szólítani. Végre odamentem, és suttogva bemutat-
koztam, számítva rá, hogy ennyi elég. Mélyen meghajtotta magát, monoklija
csillogott, elegáns, hatásos arcán egy izom sem rándult, és harsány hangon,
úgy, hogy az egész szerkesztőségben meghallják, ezt mondta: „nem tudom,
kicsoda ön, soha nem hallottam a nevét, fogalmam sincs róla, miért van
szerencsém, de van szerencsém.”
Osvát Ernő: Osvát Ernőhöz vershonoráriumért mentem fel először. Megölelt és
megcsókolt, soha nem fogom elfelejteni.
Kosztolányi Dezső: A New York előtt egy ismerősöm magas, bohémesen
hanyag, de dzsentrisen büszke tartású úrral beszélgetett – odamentem,
ismerősöm bemutatta:
Kosztolányi Dezső, én is
be akartam mutatkozni,
de a szél elvitte a
kalapomat, és
utánarohantam.
Tóth Árpád: Tóth Árpád
alig beszélt, hagyott
viccelni, aztán lerajzol-
tuk egymást, szemben
ülve, az asztalnál, két
lépés távolságból,
bandázs nélkül.
Bíró Lajos: Bíró
Lajoshoz ebédre voltam
meghíva. Leöntöttem
vörösborral a terítőt, de
gyorsan eltakartam
szalvétával. Attól fogva
tűkön ültem: mikor
elmentem, visszaszól-
tam az ajtóból: „én
öntöttem le a terítőt!”, és
ő még utánam kiáltott:
„tudom!”
Karinthy és Kosztolányi az 1910-es évek közepén
FORRÁS:
Mennyei riport
Karinthy Frigyessel,
összeállította: Fráter
Zoltán, Magvető, 1987.
32 könyves magazin